• [ Pobierz caÅ‚ość w formacie PDF ]

    Az ünnepélyes csendben, ekként szólt Bacchishoz a fQpap:
     Ítéltünk! Véreddel fogjuk csókjaid szennyét lemosni a védelmezQ Apollon szobráról. Meg kell halnod!
    HelyeslQ moraj hangzott s a nép szitkozódva húzódott el Bacchis mellQl. A fQpap most hozzájuk beszélt:
     Tekintsetek az oltárra ti mindannyian s lássátok, mily haragvó az ezüstíjjas Phoibos!
     Nem, nem  kiáltott Bacchis rajongva,  Q nem haragszik reám... Nekem felelj, ó Hermodoros, jók
    voltak-e a csókjaim?
    A Pythia felemelt karral kért valaminQ jelt a lantos istentQl. A papság s a tömeg várakozóan tekintett a
    magasba.
    Ebben a percben megvirradt a hajnal s az elsQ sugár beszállt a templom oszlopai közé. És  az aranyfényben
    szégyenlQsen lehajtott fQvel, merengQ mosollyal, ott állt elpirulva a szobor!
    A nép megdöbbenve csoportosult újból Bacchis köré s most már kegyelmet követelt számára a csodáért.
    Az ámuló papok, akik még nem sejtették, hogy a szobor ajkai Bacchis ajkától voltak pirosak, hogy Bacchis
    arcának festett pírja égett a márványarcon,  futni engedték a leányt... Mire az alkony leszállt, már messze járt,
    túl a falakon s azóta nem is tért többé vissza Athénbe.
    A papság s a nagy tömeg régen elfeledte Qt, csak mi Qrizzük emlékét itt ebben a városnegyedben s mától
    fogva, mert úgy akartad, te is Qrzöd jó Phillina...
    Klonárion elhallgatott, Phillina pedig megelégedetten állt fel, olyan arccal, mintha jóllakott volna.
     TörténetedbQl okultam, ó Klonárion. Köszönet érte. Jó éjtszakát.  Elindult rabnQje felé, de csak néhány
    lépést tett. Hirtelen megállt és hátrafordult:
     Klonárion!  mormogta halkan,  aztán kérlek ne mondjátok el sehol, hogy szóbaálltam veletek!
    SZERELEM
    Syrakusa legszebb leánya volt. A lejtQs sikátorokban égQ szemmel nyitott elQtte utat a tömeg. A tengerparton
    öszefutott hordágya mögött a kikötQ népe. És amerre elhaladt, mint az elfojtott vágy kiáltása hangzott utána a
    neve:
     Chrysarion... Chrysarion!
    Fáradtan emelte fel fejét. Lassú pillantásának a játéka alatt mámoros kín sarjadt a férfiak vérében. Az olajfák
    tövén megálltak a kQhordó rabszolgák. Egy gyermekifjú letérdelt az út porába és kitárta a két karját. De Q nem
    fordult vissza.
    Syrakusa szerette Qt és Q nem szeretett senkit.
    Azt beszélték róla, hogy gyerekkorában a tengerbe dobta a szívét.
    Az atyja  a kikötQbeli tolvajsöpredék volt, az anyja  a hetairák hírhedt városnegyede. Ott kezdQdött el az
    élete. Aztán éhezett, koldult és lopott. Táncolt a hegyoldalon, a nagy arénában, táncolt mezítelenül a forró
    homokos porondon. A nap aranybarnára égette a testét. Ott hallotta elQször, hogy a szeme mély és zöld, mint az
    Arethusa-forrás vize és a csípQje keskeny és hajlékony, mint az Anaposmenti fiatal nád. Sok mindent hallott
    önmagáról, amit nem tudott addig. Sok mindent megtanult, amit ezüstpénzekért lehetett eladni a férfiaknak.
    Chrysarion kereskedni kezdett a szerelemmel. Olyan veszedelmesen furfangos mqvészettel kereskedett, hogy
    mosolyogva kifosztott mindenkit, aki a szemében felejtette a tekintetét. Gazdag és hatalmas lett. Aranyozott
    szobra már ott állt a szent városrész babérligetében, a hetairák Aphroditéjének a temploma mögött. És amelyik
    napon learatták a syrakusai kertekben a rózsákat, tudta az egész város, hogy estére lakoma lesz kQoszlopos tarka
    házában.
    Mikor az alkony feljött a parti városban, szinte olyan kéken, mintha a tengerbQl jött volna elQ, lármás
    csoportokban fuvolás leányok, sötétbQrq táncosnQk, rózsakoszorús hetairák és férfiak haladtak a meredek úton
    Chrysarion vendégváró ajtaja elé.
    Az oszlopos udvarban kigyúltak a fáklyák. A házban zenébe fult a sokhangú, nevetQ beszéd. Csengtek a
    márványasztalon a kelyhek.
    Chrysarion egy oszlopnak dqlve nézett el vendégei felett és épp inni akart, mikor egyszerre elejtette a kelyhet.
    A mosoly elsápadt az ajkán. Keze a melléhez markolt. Szemöldöke, mint két vonagló, sötét gyík szökött
    egymásnak. És kegyetlen, híres szeme alázatosan, szenvedQn könyörgött segítséget.
    Mintha egy húr pattant volna el a házban, fennakadt az oszlopok között a zene és a tánc.
     Eljött Chrysarion szép perce... súgták egymásnak a férfiak és kegyetlen elragadtatással sereglették Qt körül.
    Chrysarion szép perce... Pedig ismerték valamennyien a hetaira arcán ezt a csodálatos elváltozást. Sokszor látták
    a tobzódások óráiban a néma kínt átnyilalni a vonásain szintúgy, mintha egy rejtélyes árnyék vetQdött volna reá a
    végtelenbQl.
    SzeretQi ezekben a percekben szerették Qt legjobban. Látása ilyenkor új vágyat és gyönyört adott. De hogy mi
    fáj neki, miért szorította kezét a szívére, mikor nincs szíve, azzal nem törQdött senki, azt nem kérdezték meg tQle
    soha. És mire elmult a perc, Q maga is elfeledte.
    Felemelte az elejtett kelyhet a földrQl és mint egy tükörben, megnézte magát a csiszolt, fényes ezüstben.
    Újra szóltak a fuvolák. Újra felhangzott a nevetés és az ifjú dalnok Praxias, mámorosan kiáltott bele a
    zsivajba.
     Ne a kelyhedben nézd magad! Az én szemem legyen a te tükröd. Ott szebb és fiatalabb vagy minden nap.
    Felkapott egy fáklyát és Chrysarion arcába világított vele:
     Az arcod elfelejti az éveket, az ajkad a csókokat és te a szeretQidet.
     Azért maradok szép  mondotta gúnyosan a hetaira.  Azért maradok fiatal, mert nincsenek emlékeim.
    Lysias, a bacchanaliák vidám, vén bölcse, felkönyökölt nyugágyán és az asztalról egy irist dobott Chrysarion
    felé.
     Igazat szólsz! Az embereket és a népeket is az emlékek vénítik meg.  Egy pillanatig elgondolkozva
    tekintett az udvar mélyébe és kopasz homlokán lassan felhúzódott a bQr.  Nézd a rómaiakat, milyen fiatalok
    Qk, pedig épp olyan régen vannak, mint mi görögök, de nekik nem kell annyi nagy idQkre emlékezniök, mint
    nekünk.
    Chrysarion már nem figyelt Lysias szavára; nem hallotta a meginduló vitát. Bágyadtan eresztette hátra a fejét.
    Szeme mozdulatlanul bámult bele egy fáklya meg-megingó füstös lángjába. Fáradt volt. Egyszerre lehúnyta a
    pilláit. És mint aki öntudatlanul nagy útra készül menni és búcsúzva hátratekint, lehúnyt szemmel hirtelen
    visszalátott az életébe.
    Meglátta a nagy arénát a hegyoldalon. Szikrázó fehér porond. Nyugtalan, lihegQ tömeg. És Q táncolt a
    napfényben és nem érezte a testén az ordító aréna ezerszemq, buja tekintetét. Nem tudta, hogy mezítelen. De az
    utolsó mozdulatnál, mikor a tomboló nép elQtt hátraszegezte a fejét, észrevette a nézQk között Glaukost, az
    agrigenti hajóst, akit szeretett, mielQtt az anyja eladta az arénába. Mint egy korbácsütés csapott végig rajta
    Glaukos két szemének a pillantása. A nyomában égQ kín serkedt a testén. Felemelt karja hajlásával fedte el
    lángoló arcát és az alakja összecsuklott, mintha el akart volna rejtQzni önmagában... Egyszerre felfogta, hogy
    mezítelen...
    Praxias megkerülte az oszlopot és visszafojtott lélekzettel hajolt Chrysarion fölé. Két kezébe fogta a hetaira
    fejét, aztán magához emelte, mint egy halvány aranykelyhet, amelyikbQl inni akar.
    Chrysarion szája kinyílt a csók alatt:
     Glaukos... [ Pobierz całość w formacie PDF ]

  • zanotowane.pl
  • doc.pisz.pl
  • pdf.pisz.pl
  • zambezia2013.opx.pl